Nem terápia. Csak pár mondat. Mégis működött.

El akartam kezdeni írni arról, hogy szorongok a munkám miatt. Hogy mi lesz, ha nem találok, és hogy megint ott vagyok egy ilyen bizonytalan, lebegő állapotban, ahol nincs igazán kapaszkodó, és teljesen kiborít, hogy semmi pontos tervem nincs.

Megnyitottam egy jegyzetet, és elkezdtem írni. Nem volt szép, nem volt összeszedett, csak egy kiborított verzió, ami éppen ki akart jönni belőlem.

És utána valami történt.

Nem nagy dolog, nem megváltás. De egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem ugyanaz az érzés van bennem. Mintha nem szorítana annyira. Pedig semmi nem változott – ugyanúgy nincs még megoldásom, és ugyanúgy nem tudom, mi lesz.

Mégis halkabb lett bennem a szorongó hang, és szép lassan megnyugodtam.

Tényleg csak leírtam pár dolgot egy jegyzetbe. Nem blogposzt volt, nem dolgoztam ki, nem volt célja. Csak kijött.

Utána rákerestem, és amúgy erre van magyarázat. Amikor kiírod, ami benned van, az agyad elkezdi máshogy kezelni. Nem csak érzed össze-vissza, hanem valahogy helye lesz.

Van egy kutatás is erről (Pennebaker), hogy ez az egész „kiírás” dolog csökkenti a szorongást. Nem tűnik el, csak kevésbé nyom.

„Hiszen az elméd annyi mindent hordoz – kimondatlan gondolatokat, elrejtett fájdalmat, csendes győzelmeket. Amikor leírod őket, az több, mint egyszerű írás: egyfajta elengedés, egy pillanatnyi megállás, és visszakapcsolódás önmagadhoz. Minden egyes leírt szó közelebb visz az önismerethez, az önmagad iránti gyengédséghez és a gyógyuláshoz. Adj magadnak teret arra, hogy meghallgasd magad – még akkor is, ha ezt most csak te teszed meg.”

És most pontosan ezt érzem.

Szóval lehet, hogy nem kell szépen írni, meg jól írni, meg blogolni sem feltétlen. Néha elég egy telefonos jegyzet vagy egy gyors Word doksi, és pár mondat.

Amit lehet, hogy utána ki is törölsz.

De addigra már nem ugyanaz van benned.