Magam mellett döntöttem

Tavaly olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy felmondhattam a toxikus munkahelyemen és elmehettem nyelvet tanulni a munkanélküli központon keresztül. 6 hónapig tartott a tanfolyam. Párom támogatása nélkül egyedül ezen nem tudtam volna részt venni, úgyhogy nagyon szerencsésnek érzem magam.

A pihenőm elején még jártam terápiára is, de egy idő után látszott, hogy elakadtunk. Olyan diagnózist kaptam, ami inkább összezavart, mint segített, és ekkor jöttem rá, hogy ez a folyamat most nem visz tovább. Fura felismerés volt, hogy több mint egy év után sem érzem, hogy közelebb kerülnék ahhoz, hogyan tudnék elengedni dolgokat. Nem kaptam konkrét tanácsokat, hogyan próbáljam, nekem pedig anélkül nem megy. Elkezdtem arra koncentrálni nekem mi a jó. Számba vettem milyen dolgok tesznek boldoggá és inkább ezekkel foglalkozom ahelyett hogy folyamatosan büntetem magam.

Elvárások.

Ha az ember otthon maradni pihenni akkor van egy elképzelése hogyan fognak telni a napjai. Nyilván megrögzött listaíró és tervezőként minden percre megvolt a tennivalóm, ha pedig nem úgy alakultak a dolgok akkor teljes letargiában voltam és ostoroztam magam. A testem közben szépen el kezdte jelezni: nem jó amit csinálok. De természetesen nem hallgattam rá, mentem a feladataim után. Minden nap olvastam, tornáztam, takarítottam, főztem, mostam, rendet raktam (minden nap más helyen) és tanultam.

Aztán jöttek a tünetek: puffadás, farkaséhség, álmatlanság, szemrángás, a végén pedig már fogfájás is. Olyan tempóban, hogy már kb üvöltött a testem, hogy vegyem már észre magam. Vettem, rendben… akkor pihenés, úgyhogy leültem a tv elé és daráltam a sorozatokat, vagy a telefonomat pörgettem. Két hétig csináltam eredmény nélkül. Mármint megnéztem egy csomó filmet-sorozatot ami nagyon jó volt, inspiráló, de pihennem azt nem sikerült egyáltalán. Itt jöttem rá, hogy komolyan változtatnom kell, vagy kicsinálom magam.

Összeírtam mi az, amivel szeretek foglalkozni és heti 6 nap tanulásból 3-at csináltam. A többi napon 1-2 óra elment a házimunkával, de a maradék időben magammal foglalkoztam. A legelső feladatommal – mert persze itt is azonnal listát írtam a kontrollmániás mindenemet már – rögtön bedobtam magam a mélyvízbe: unatkozni. 20 percig semmit sem csinálni. És őszintén? Jobb feladatot nem is adhattam volna magamnak.

Talán nem az a lényeg, hogy lelassuljunk, hanem hogy észrevegyük mennyire nem tudunk. Ekkor kezdtem el kitalálni magamnak egy szabályt, mert egyébként mindig kibújtam alóla. Nem „pihenek”, nem „kikapcsolódom”, hanem leülök és nem csinálok semmit. Telefon repülő. TV ki. Könyv sincs. Zene sincs. Csak ülök.

Az elején borzalmas volt. Két perc után már jutott eszembe, hogy akkor gyorsan válaszolok egy üzenetre, vagy megnézem az időjárást, vagy legalább elindítok valamit háttérbe. Mindegy volt mit, csak történjen valami. Nem történt.

A fejem viszont elkezdett mindent bedobálni: mit felejtettem el, mit rontottam el, mit kéne megoldani, mi lesz holnap, miért mondtam azt tegnap. És egy idő után feltűnt, hogy ezek nagy része nem mostra szól. Csak hangos. Ha nem nyúltam hozzájuk, pár perc múlva jött egy másik gondolat, az megint egy másik. Nem oldódtak meg — csak elmúltak.

Nekem ez volt az első igazi pihenés, nem a sorozat, nem a telefon. Hanem amikor nem próbáltam meg kitölteni a csendet. Nem mindig sikerül, és sokszor most is idegesít. De már tudom, hogy attól még nem lustaság, ha épp nem csinálok semmit.