A legtöbb szociális esemény kimerítő számomra – sőt, néha egyenesen kegyetlennek érzem, ha nagyobb társasággal találkozom. Mindenkire figyelek, mindenhová fülelek, és minden inger elér – akár akarom, akár nem. Szeretek társaságban lenni, néha kifejezetten jól esik, de legtöbbször sajnos frusztrál és teljesen lefáraszt. Gyakran vonulok félre pár percre, hogy csendben befogadjam a történteket.
Felkészülés már az esemény előtt
Ha este találkozóm van, már jó előre készülök rá – fejben is. Igyekszem felkészíteni magam az ingerekre, amik az érkezésemig és a program alatt érnek majd. Számomra már három fő is „tömegnek” számít. Ha ennél többen vagyunk, többnyire csendesen figyelek, vagy inkább egy kisebb csapathoz csatlakozom. Sokkal többre értékelem a személyes, mélyebb beszélgetéseket, mint a felszínes, semmitmondóakat. De bármennyire is jól érzem magam, legbelül mindig várom, hogy hazaérjek.
Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem az embereket
Két nagyon jó barátom van – mindketten messze laknak. Hónapokig nem találkozunk, de minden nap beszélünk, és ez nekem teljesen elég a kapcsolat ápolásához. Nem érzem szükségét a folyamatos személyes találkozóknak – attól még a barátság ugyanúgy megmarad. Mindent tudnak rólam és én is róluk.
A „másnap” az enyém
Egy ilyen esemény után a másnapom a csöndről és a pihenésről szól. Szeretek visszahúzódni a kis világomba, lazítani, kapcsolódni magamhoz. Ez lehet filmnézés, könyvolvasás, színezés vagy játék egy bögre tea társaságában.
Most éppen két játék tölti fel a lelkemet:
🎮 Unpacking (Switch-en)
🐾 Little Kitty, Big City (Xbox-on)
Hihetetlenül megnyugtató, hogy ma már játékokat is készítenek olyanoknak, akik hozzám hasonlóan introvertáltak.
